2014. november 30., vasárnap

Az első gyümölcsfa csemeték


2013. őszén
Egyértelmű mindkettőnk számára a párommal, hogy a házzal és a kerttel kezdeni kell, kezdeni akarunk valamit. Felújítani, megmenteni mindazt ami értékes, megőrzendő szépség, úgy hogy közben ne változtassuk meg, ne rontsuk el a hangulatát, amit úgy szeretünk.



Az igazi gondot valójában nem a kert, hanem a ház jelenti. Mint egy idős úri hölgy; még öregkorában is felsejlik egykori szépsége, de a falak szigetelése és a nyílászárók rendbetétele elodázhatatlan. Enélkül a belső terek komolyabb felújítása is teljesen felesleges idő- és pénzpazarlás. Jelenleg csak az nem jön be, aki nem akar, márpedig mindig akad néhány helyi önkéntes, aki úgy gondolja, hogy segít nekünk a
ház kiürítésében, bár soha nem kértük erre. Az öreg bútorokon kívül lassan már nem lesz mozdítható dolog a nyaralóban. Komolyabb anyagi erőforrás híján a felújítás azonban még várat magára, a kőház lomtalanításán túl nem sokra jutottunk, de hogy ne tűnjön úgy, semmit sem csináltunk, következzen hát egy megkésett poszt az októberi gyümölcsfaültetésről.

Mivel eljött az ősz, úgy gondoltuk, ideje visszatérni a nagyapa szellemi örökségéhez és elültetni néhány facsemetét. Az októberi hosszú hétvégét kihasználva indultunk neki, autó nélkül, gurulós bevásárlótáskába pakolva a három fácskát,  sporttáskában cipelve két napi élelmet, ruhát és kutyakaját, mivel a menetfelszerelésünkhöz tartozott még Timi, a németjuhász is. Zuhogó esőben másztunk fel a hegyre. Timi húzott előre, a táska hátra, a nyanya-traktorban bólogattak a kis fák, minden lépésnél férjem vállát veregetve.  Nem volt egy könnyű menet.

Erről beugrott egy sok évvel korábbi utazás. Vonatunkhoz nem volt buszcsatlakozás, és ott álltunk az állomáson szakadó esőben rengeteg csomaggal, két kisgyerekkel és egy macskával, mint valami lerobbant vándorcirkusz. A közeli kocsmából (!!) kerítetettünk egy embert, aki egy ezresért hajladó volt elfuvarozni minket a szomszéd faluba. A történetből családi anekdóta vált azóta.


2013. év ősze
Jó lett volna olyan szép őszi napsütésben érkezni, mint amilyenről a korábbi évek fotói mesélnek, de az eső csak nem akart elállni és mi ebben a taknyos időben álltunk neki kipucolni a gyümölcsfáknak kiszemelt helyet és kiásni a gödröket. Ha valaki azt gondolja, hogy most pontos  leírást fog kapni a gyümölcsfa ültetés szakszerű menetéről, azt ki kell ábrándítsam.  A gödörásás iszonyatosan lassan haladt, bevetettük az össze létező eszközt, ásót, kapát, csákányt, imádságot... de a vizes agyagos talaj nem akarta megadni magát. Timi kutya egy darabig figyelte ezt a gigászi küzdelmet, aztán inkább behúzódott a házba, magában biztosan teljesen bolondnak tartva bennünket. Nincsenek is rá szavak, hogy este - néhány óra ásás után - milyen jól esett nekünk is visszavonulni a meleg házikóba és összebújni ropogó tűz mellett, gyertyafénynél.


2014. október 24.
Másnap hideg, de szép napsütéses reggelre ébredtünk. Bizakodóbban folyt tovább a munka, bár be kell vallanom, hogy én inkább csak lelki támasz voltam, mintsem igazi segítség. Délben már kellemesen, melengetőn sütött a nap, ki tudtunk telepedni a tetőteraszra pihenni és megenni a magunkkal hozott finom ebédet. A délután pedig meghozta a sikerélményt is, végre helyére került a kis szilva, körte és meggyfa, az utolsó munkafázist pedig megspórhattunk, locsolni nem kellett! Készült pár kép is a  gyümölcsfákról, amik - ki tudja miért - nem lettek valami jók, a fotós alig akarta ideadni, de mivel dokumentumértéke van, csak rábírtam végül.



Harmadnap reggel kényelmesen készülődve indultunk vissza. A faluba érve döbbentünk rá, hogy elfelejtkeztünk az óraátállításról, és mivel nyertünk egy órát, sétáltunk még egyet  a Duna-parton. Remélem a facsemeték megerednek, és pár év múlva visszatekintve elégedetten mondhatjuk: megérte az erőfeszítést!

A szép fotókat Kertész H. Attila készítette /a többi fotót is :) /

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése