Helló napsugár, hóvirág, sárga virágú som

Itt a tavasz, indulás a telekre! - adtuk ki a jelszót magunknak. 
15-20 éve még mennyire nem értettem a szüleimet, mi a fenét lehet ezen élvezni, hogy megpakoljuk az autót, aztán irány a telek, ott jól kidolgozzuk magunkat és hazajövünk!? Igazából most sem tudnám elmondani mi ebben a jó, egyszerűen csak jó. Főleg ilyenkor tavasszal kellemes az első melengető napsütésben kint a természetben tenni-venni. 

Most először saját autóval kaptattunk fel a hegyre, de hiába cseréltük a hátizsákot egy öregecske Suzukira, sikerült azt is dugig megrakni. Úgy látszik ez egy ilyen műfaj, ez a “telekre járás”. 
Az autó bal oldalában ültünk szépen egymás mögött: férj a volánnál, én mögötte, utazáshoz szokott Timi kutyánk illedelmesen hátul a csomagtérben, habár imádnivaló, ám kissé büdös pofájával túlságosan is a komfortzónámon belül. Az autó jobb oldalában pedig csomagok, azok tetején pedig egy öreg fapad nyújtózkodott az első szélvédőtöl a hátsóig.

A pad az én szerzeményem, régóta vadásztam rá az apróhirdetéses oldalakon, mert egy ilyen nagy kertben különösen hiányzik, ha nincs hova leülni kicsit lazítani, szemlélődni. Erre eddig csak az öreg hintaágy kínált lehetőséget, de én szeretnék a háztól távolabb is kialakítani egy ilyen pihenőhelyet. A helyes kis padra a facebookon bukkantam és rögtön lecsaptam rá, bár okozott némi fejtörést hogyan is tesszük az autóba, de sikerült. (Az megvan, mikor Mr. Bean bepakol?)

Ezzel tulajdonképpen adott is volt az elfoglaltságom a hétvége hátralévő részére. Míg a párom a kertészkedett és a faházat kezelte le a lódarazsak távoltartása végett, addig én a padról vakartam le a pattogzó sárga festéket először spaklival, majd csiszolóvászonnal. 

Aztán a repedéseket próbáltam folyékony fával eltüntetni, és favédő alapozóval az időjárás további rombolását megelőzni. 

Célom, nem a restaurálás volt, hanem a felújításnak valami olyan módját megtalálni, mely a kívánt hatás érdekében megőrzi a öregség külső jegyeit, hogy a pad továbbra is magán viselje megélt idő nyomát, meséljen a történetéről, vagy legalábbis hozzáképzelhessünk egy történetet, amely akár igaz is lehetne.

Az utolsó fénykép a javítás befejezése, de a festés megkezdése előtt készült, később már nem tudtam fotózni, mert lemerült a telefonom. A munkával nem készültem el és nem is vagyok tökéletesen elégedett vele, úgyhogy legközelebb folytatom.

Hamar eltelt az idő, csak Timi unatkozott szegény. Persze talált volna ő is izgalmas elfoglaltságot magának, ha engedjük. Tavaly nyáron a szomszéd fürjeit szabadította ki fogságukból és kergette őket világgá. Mivel a szomszéd nem annyira díjazta ezt az akciót, és mi nem szeretnénk haragosokat, ezért most Timi háziőrizetbe került, kénytelen volt egész hétvégén szigorúan mellettünk maradni. Unottan napfürdőzött a tetőteraszon. A padfelújítás valahogy nem igazán érdekelte, habár minden alkalommal mikor felnyitottam egy újabb doboz festéket, odajött megnézni, hátha mégiscsak valami kutyakaja-konzervvel bíbelődöm, aztán csalódottan visszafeküdt.

Nagy örömünkre az ősszel elültetett három gyümölcsfát sértetlenül találtuk, úgy néz ki megeredtek, a kis meggyfán már duzzadnak a rügyek. Szépen megmetszettük őket, ahogy kell. 

Nehéz helyzetbe hozott a férjuram! Megirigyelte a Verőcéről szóló bejegyzéseimet és az évfordulós családi találkozó ürügyén létrehozott egy külön blogot. Szerettem volna még írni a hóvirágokól és a somról, de nála szebben úgysem tudok:

"Az erdő csendben fürdette viseltes téli öltözetét a napfényben. Tavalyi avar, lehullott száraz ágak, elszáradt szeder- és folyandár indák mindenütt.. .de a fákon már hangja van a madaraknak, a föld tavasz-illatot lehel, a ház mellett pedig csakugyan nyílik a hóvirág (egész kis mező) - a szirmok között pedig hatalmas poszméh issza a nektárt, a meleget és a fényt. Mozgásában ott van még a téli dermedtség de napsütéstől egész megmámorosodott... "